Adja meg az alábbi adatokat és küldje el ezt a cikket ismerőseinek!

Horthy megszánta a zsidókat?

A magyarországi zsidó holokausztot történelmünk egyik legmélyebben feldolgozott korszakaként tartjuk számon, hamisan. Számtalan kisebb nagyobb részlet tisztázásával adós még a történettudomány, és könnyen meglehet, hogy az a bizonyos ördög is ezekben bujkál valahol. Szakály Sándor történész, a veszprémi Pannon Egyetem egyetemi tanára és korabeli források segítségével eredtünk néhány érdekes kérdés nyomába.

Történetünk 1944 márciusában, Magyarország német megszállásával kezdődik. Ekkortól vált mindenki számára egyértelművé hazánk kiszolgáltatottsága Németországnak, ekkor indult a magyar zsidóság gettósítása, összegyűjtése, majd május 15-étől deportálása, és ettől kezdve nem lehetett visszautasítani az ország erejét jóval meghaladó, mind több és több anyagi és emberáldozatot a Harmadik Birodalomtól.

Sokan Horthy Miklós kormányzó történelmi felelősségeként értékelik, hogy „szó nélkül” tudomásul vette a német megszállást, sőt azt követően megmaradt hivatalában. Ezzel gyakorlatilag törvényesítette a megszállást és mindazt, ami ezzel járt, többek között a holokausztot is.
Kezdjük az ellenállással. 1944. március 18-án Horthy Hitlerrel találkozott Klessheimben, ahol a náci vezér „béketapogatózásai” miatt felelősségre vonta a kormányzót, és közölte vele: német csapatok az éjszaka megszállják Magyarországot. Horthy először felháborodott, faképnél hagyta Hitlert, majd néhány óra múlva elfogadta a megváltoztathatatlant és hazautazott. Bár ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, még mindig olyan jelentős hadi erejük volt, amellyel Magyarország nem szállhatott volna szembe. Az államfő célja egyébként is az volt, hogy az ország minél kevesebb veszteséggel vészelje túl a háborút, és – rettegve a szovjet kommunizmustól - mindenáron a nyugati szövetségesekkel kössön békét.
Ezek után két út állt előtte, és hosszasan fontolgatta melyikre lépjen. Megpróbál ellenállni, és/vagy lemond, aminek egyenes következménye lett volna, hogy a németek egy teljes mértékben őket kiszolgáló kormányt emelnek hatalomra. Ebben az esetben az ország erőforrásai száz százalékosan német érdekeket szolgálnak, minden hadra fogható férfit a keleti frontra dobnak, a hazai zsidóságot deportálják. A másik lehetőség, hogy elfogadja a megszállást és a helyén marad, megpróbálja „menteni a menthetőt”, a haderőt a honvédő háborúra tartalékolni, a lakosságot és a gazdaságot a lehetőségekhez képest megóvni a németektől. Sőt, a megfelelő pillanatban elrendelheti a mozgósítást és a fegyveres harcot a megszállók ellen. Ez utóbbi mellett döntött. Érdekes egyébként, hogy a német megszállás ellen egyedül a Nyilaskeresztes Párt részéről merült fel az ellenállás gondolata.

A megszállás után a kormányzó mégis „passzivitásba vonult”.

Az új kormányfő és jelentős politikusok ellenkezése dacára valóban visszavonult a politikától. A Sztójay-kormány rendeletekkel kormányzott, az államfő a törvények ellenjegyzését is megtagadta. Csak találgatni lehet, miért cselekedett így. Talán az ország kirablásának, a zsidóság deportálásának felelősségét akarta magáról elhárítani. Ebből következően meg akart maradni „feddhetetlen” tárgyalópartnernek a szövetségesek szemében, és vezetőnek a nemzet előtt, aki ha szól majd, követik. Talán ezzel fejezte ki nemtetszését és felháborodását a megszállás miatt.

A Horthy házaspár 1946-ban (wikipedia.hu)

Lássuk, mit mond minderről maga Horthy Miklós az emlékirataiban. A Hitler meghívását, a megszállás tényének közlését olyan „feneketlen” aljasságnak tartotta, amely „bennünket Hitler Németországával szemben a jövőre nézve minden kötelezettség alól mentesített.” Horthy biztos volt benne, hogy a klessheimi kastélyban azért tartóztatták szinte fogolyként, és azért zárták el a külvilágtól mondvacsinált ürügyekkel, nehogy parancsot adhasson az ellenállásra. És miért nem mondott le?

„Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. … Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok … nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. … a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és több tízezer menekültpusztulását is jelentené.” Pedig a lemondást komolyan fontolgatta: „Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magam, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamtól a további felelősséget és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor legjobban rászorul kapitányára”.

Tudjuk, hogy az emlékiratok sokszor az önigazolást szolgálják. A deportálások menetébe a kormányzó nem szólt bele, de az erőszakot nem tűrte.

Horthy a „zsidórendeletekre vonatkozóan” is a passzivitás politikáját folytatta, szabad kezet adott a Sztójay kormányának. Ennek eredményeként 1944. május 15. és július 7. között körülbelül 430 ezer embert, gyakorlatilag a teljes vidéki zsidóságot deportálták a két belügyminisztériumi államtitkár, Endre László és Baky László vezetésével, és csaknem a teljes magyar közigazgatás hathatós együttműködésével. Az államfő azonban mégsem volt teljesen tétlen, több dokumentum is bizonyítja, hogy – főleg hazai egyházak és a pápai nuncius nyomására – felemelte a szavát a zsidóellenes intézkedések „túlzásainak enyhítésére”.

Baky László és Emdre László (holokausztmagyarorszagon.hu)

Júniusban Baky és Endre leváltását, a visszaélések felszámolását és a keresztény hitre tért, illetve a gazdaságilag hasznos foglalkozást űző zsidók elszállításának leállítását követelte a miniszterelnöktől. Indokai között a háborús időkben kiemelten fontos szaktudás, a gazdaság működőképességének megtartása mellett emberi szempontok is szerepeltek. „… e kormánynak az adott kényszerhelyzetben számos olyan intézkedést is kellett tennie, amelyeket nem tartok helyesnek, s amelyekért nem vállalhatom a felelősséget. Ezek között az intézkedések között szerepel a zsidókérdésnek nem a magyar gondolkodásmódnak, a magyar viszonyoknak és ezekhez képest a magyar érdekeknek megfelelő kezelése. … Ezenfelül az intézkedések végrehajtása során sokszor olyan indokolatlan kegyetlenség és embertelenség jutott kifejezésre, ami különösen a gazdaságilag még hasznosítható vagy pótolhatatlan szakmunkára még mindig szükséges zsidókkal szemben a Német Birodalomban sem érvényesült” – írta a kormányfőnek.

Horthy tehát csak a kegyetlenkedések visszaszorításáért, a „gazdaságilag hasznos zsidók” Magyarországon tartásáért emelte fel a szavát, Magyar állampolgárok százezreinek legyilkolásáról nem tett említést. Adódik a kérdés: vajon a magyar országlakosok, vagy legalább a legfelső politika vajon tudott-e 1944 nyarának elején a gázkamrákról, a haláltáborokról?

A hivatalos német indoklás szerint a zsidókat munkatáborokba szállították, Magyarország többek között ezzel a „kölcsönmunkaerővel” járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez. A magyar hatóságok Kassáig kísérték a transzportokat, ezután elméletben nem volt rálátásuk az emberszállítmányok további sorsára. Mai tudásunk szerint nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy 1944 kora nyarán Magyarországon ki és mennyit tudott a népirtásról. A német gyilkológépezet teljes titokban működött, szemtanú pedig csak elvétve maradt: minimális volt a sikeres szökések száma. Mégis, pletykák biztosan terjedtek a gázkamrákról, de ezeknek kevesen adtak hitelt, „zsidó hisztériának” nevezték.
Az egyes országok vezető köreiben azonban 1942-től gyűltek a bizonyítékok, amelyek alapján 1944 tavaszán már ismerni, de legalábbis feltételezni lehetett a Németország által folytatott népirtást. A leghitelesebb bizonyíték az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyv volt, amely a Vrba álnéven rejtőzködő egyik auschwitzi szökevény, Walter Rosenberg jóvoltából jutott el Magyarországra több csatornán. Feltételezhetően májusban, a deportálások kezdetekor a legjelentősebb egyházi vezetők már a kezükben tartották, és egy példányt szántak Horthynak is. A „kormánykörök” felvilágosításával nem kockáztattak, mert mint a németellenes nemzeti ellenállás egyik vezetője, Soós Géza külügyminisztériumi tanácsos fogalmazott: … kormányzótól lefelé a miniszterek többségéig valamennyien tudnak Auschwitzról és szerepéről”.

Érthetetlen módon a magyarországi Zsidó Tanács, az egyházi személyek és politikusok nemcsak a szövetségesek vezetőit, de saját zsidó honfitársaikat sem tájékoztatták a népirtásról. Még a zsidó vezetők sem szólították ellenállásra vagy menekülésre népüket, bár a jegyzőkönyv egyik célja a felvilágosítás révén éppen ez volt. Kalandos úton, de a dokumentum július első napjaiban eljutott Horthy Miklóshoz is, aki előtt egyes vélemények szerint már 1942-ben világos volt, hogy mi folyik a nácik koncentrációs táboraiban.

Tény azonban, hogy a budapesti zsidóság az ő erélyes fellépésének köszönhette az életét.

Horthy „úgy emlékszik”, július elején szembesült a valósággal, és amint lehetősége volt rá, rögtön cselekedett is. „Sokáig tehetetlenül álltam az eseményekkel szemben, mert Budapesten és környékén kívül semmilyen eszközzel sem rendelkeztem, amellyel a németek és a belügyminisztérium közös tevékenységét keresztezhettem volna. … Csak július elején tudtam meg titkos hírhozó útján a szörnyű valóságot a megsemmisítő táborok működéséről. Csatay honvédelmi miniszter szóvá tette a dolgot a minisztertanácson, és azt követelte, hogy a kormány kérjen erről felvilágosítást a németektől. A minisztertanács nem fogadta el a javaslatot.”

„Miklós fiam külön irodát rendezett be, mely a zsidóbizottsággal is állandóan kapcsolatot tartott fenn, úgyhogy tájékoztatást kaptam az eseményekről, és alkalomadtán be is avatkozhattam. … Budapest úgynevezett >megtisztítására< terv szerint augusztusban került volna sor. Itt 170 ezer zsidót tartottak hivatalosan nyilván, és állítólag még 110 00-et rejtegettek magyar barátaik. Összefogásukra és eltávolításukra Baky és Endre, a két belügyi államtitkár rajtaütésszerű akciót tervezett. Erre a hírre az Esztergom mellett állomásozó páncéloshadosztályt Budapestre rendeltem, és a budapesti csendőrség parancsnokát utasítottam, hogy ha kell, erőszakkal akadályozza meg a zsidók elszállítását.”

Egy emlékiratban mindenképpen tetszetős, hogy amint Horthy szembesült a valósággal, és mihelyst hatalmában állt, leállította a deportálásokat. Anélkül, hogy indíttatásában megkérdőjeleznénk az embermentés szándékát és a humanizmust, meg kell jegyezni: a deportálások leállításának egyéb nyomós okai is voltak.

Baky és Endere a háború uátn, kivégzés előtt (wikipedia.com)

A magyar egyházi vezetők sürgetése mellett komoly figyelmeztetéseket kapott a pápai nunciustól, hogy állítsa le a halálvonatokat. Bár hivatalos kapcsolat a két ország között nem volt, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök különböző csatornákon tudatta: ha a deportálások folytatódnak, Magyarország semmi jóra nem számíthat a háború után. De nemcsak a pápától és az amerikai elnöktől érkezett fenyegetéssel felérő figyelmeztetés, így tett számos külföldi méltóság is. Gusztáv svéd király távirata: „Értesülvén azokról a rendkívül kemény és szigorú intézkedésekről, melyeket az Ön kormánya a magyarországi zsidó lakossággal szemben alkalmaz, személyesen Főméltóságodhoz fordulok, hogy az emberiesség nevében kérjem közbelépését azok javára, akik e szerencsétlenek közül még megmenthetők".

Erősen nyomott a latba a belpolitikai helyzet is. A Sztójay-kormány ugyanis egyre inkább a németek bábjává vált, a kormányzó hatalma – önkéntes száműzetésének is köszönhetően – szinte csak formálisan létezett. A már említett Baky Lászlót Horthy többször le akarta váltatni, amire Baky egy alkalommal – állítólag - úgy reagált, hogy mögötte sokkal nagyobb hatalmak állnak, semhogy a kormányzói parancsnak engedelmeskedjen. Nem teljesen bizonyított, hogy július elején Baky puccsot tervezett volna az államfő eltávolítására, de tény, hogy jelentős létszámú csendőri erőt vont össze a fővárosban.

A források alapján eme összevonásnak egyik oka lehetett a fővárosi zsidóság „összefogása” és elszállítása, vagy egy bárhol bevethető „gyorsreagálású” rendvédelmi egység kialakítása is. Ha azonban hiszünk Koszorús Ferencnek, az I. páncélos hadtest vezérkari főnökének, Baky német kívánságra Horthy megbuktatására és egy náci kormány hatalomra segítésére valóban az úgynevezett csendőrpuccsra készült. A kormányzónak lépnie kellett: Koszorús vezetésével a fővárosba rendelte az 1. páncéloshadosztály Budapest környékén állomásozó alakulatait, ezzel kikényszerítve a Baky által felrendelt csendőrök távozását a fővárosból.

Horthy Miklós kormányzó (wikipedia.hu)

Bár az akció az államfő hatalmát mentette meg, a németbarát klikkre mért csapás már önmagában azt jelentette, hogy a fővárosi zsidóság számára elmúlt a közvetlen életveszély. Koszorús szerint akciója a németek szeme láttára „mentette meg a törvényes magyar államrendet, a megszállók ellenére is érvényt szerzett a magyar törvényeknek, és megmentett a német haláltáborokba való deportálástól kb. 300 000 embert.” (kiemelés Koszorústól) És valóban, a deportálások megszűntek, a nyilas hatalomátvétel után pedig a náci gépezet már képtelen volt megszervezni a budapesti zsidók elszállítását. Sőt, azt is meg kell jegyezni, a II. világháborúban ez volt az egyetlen eset, amikor németekkel szövetséges államban a hadsereget arra használták fel, hogy zsidókat mentsenek meg.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Horthy Miklós kormányzó általánosságban antiszemita volt. Miként az volt ebben az időben aq magyar vezető réteg többsége, de az összeurópai, sőt részben az amerikai politikai elit is. Horthynak voltak zsidó kapcsolatai, elsősorban a nagytőkések közül, de például baráti viszonyt ápolt a még Blau Ábrahámként született dr. Barcsai Ábris címzetes orvos vezérőrnaggyal, akivel a Novarrán szolgált együtt még haditengerésztisztként. Nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy tudomása volt a náci haláltáborok működéséről, mint ahogy azt sem hihette, hogy a deportáltak sértetlenül hazatérnek a háború után. Jellemével, erkölcseivel azonban nem fért össze, hogy ártatlan emberek lemészárlásában vegyen részt.

A legvalószínűbb, hogy ebben a kérdésben a kormányzó a homokba dugta a fejét, a zsidókat érintő kormányrendeleteket látni sem akarta. Amikor azonban az ország nyugati megítélése és saját hatalma volt a tét, leállította a pusztítást. Akár emberségből, akár érdekből tette, százezrek életét mentette meg.