A magyar „demokrácia” diadala, avagy fűre ülni tilos?!

Valahol, ezen a bolygón, jó messze innen ez a nap, július 4-e a szabadság, a függetlenség napja volt, itt a demokrácia, a jog és a szabadság sárba(fűbe)tiprása. Nincs hova mennünk e hazában, ha úgy érezzük valami jogtalan, valami fáj, valami nyomja a szívünket. Menjünk külföldre panaszkodni, mint azt az urainknak képzelő percemberkék teszik húsz év óta? Vigyük ki szégyenünket, – ellenségeinknek, akik 1000 esztendeje csak a kipusztításunkon törik a fejüket (lásd 907., Pozsonyi csata – napjainkig, 1100 év magyar történelme) – hogy ott ujjal mutogassanak ránk, és szembe röhögjenek? Nem! A magyar bajt Magyarországon kell magyar embereknek, magyarul megoldani, külföldi segítség nélkül, ahogy ezt Zrínyi tanácsolta majd’ 500 évvel ezelőtt (mert ő is tudta, hogy baj esetén csak magunkra számíthatunk és a külföldi segítségért drágán kell fizetni). Petőfi pedig 150 évvel ezelőtt csak megerősíteni tudta. Az utána következőkről meg ne is beszéljünk (Illetve dehogynem).

„Már minékünk ellenségünk az egész világ, látom én,

Szegény magyar, be magad vagy ezen a földkerekén.”

Magyarországon megszűnt a jogállam, (persze már régen) helyette a hatalomban lévő törpe kisebbség kívülről kapott parancsok alapján diktatórikus, erőszakos eszközökkel – tonfa, gáz, médiaterror, koncepciós perek – nyom el és fojt meg mindent, ami a nemzet öntudatra ébredését, felemelkedését, és talpra állását biztosíthatná. Nagy szavak? Majd kiderül.

A Magyar Gárda készült. Tiltakozni és tüntetni, békésen, nyugodtan, határozottan, ahogy mindig is szokott. Eddig másokért, (hazáért, magyarságért, biztonságért) most önmagáért, létéért, jövőjéért.

De jött a hír:

– Nem lehet!

– Nem?

– Nem!

A Magyar Gárda készült. Talán egy kicsit elszántabban, talán egy kicsit feszültebben.

De:

Kossuth tér, kordon, droid.

Szabadság tér, kordon, droid.

Bazilika, kordon, droid.

Amerre néztem rácsok és hatalmas rendőri készültség. Nem értem! Mindez miattunk, majd’ 1000-1500 fegyelmezett, békésen tiltakozni akaró gárdista miatt, akik soha semmilyen törvényt nem sértettek, akiket lassan két éve próbálnak a legravaszabb és legaljasabb eszközökkel provokálni, hogy csattanjon már el végre egy pofon, vagy hangozzék el egy rossz szó. De nem! Sem a pofon nem csattant, sem a szó nem hangzott el és „ők” megunták.

– Nem kell ide pofon, nem kell ide rossz szó, elég ha nekünk nem tetszik, és akkor mi demokraták, demokratikusan és természetesen jogosan és jogszerűen a demokrácia eszközeivel úgy betiltjuk, feloszlatjuk, megszüntetjük, hogy attól koldul.

– Az, hogy nincs rá törvény az nem baj, mer’ majd utólag gründolunk egyet, addig meg a megfelelő „hiteles” ember kitalál valami bődületes okosságot, amivel a jogszerűség ás a demokrácia látszatát fenntartjuk, és ami jogot ad nekünk akár erőszak alkalmazására is.

Esetleg az Erzsébet tér? Talán (arra nem számítanak).

A Magyar Gárda készült. Fekete bakancs (természetesen a félelemkeltő), fekete nadrág, fehér ing. Túl sok és túl feltűnő itt az Erzsébet téren, de valahol azért csak szabad lennünk. Gondoltuk mi. Ezt azonban a rend éber őrei nem nézhették tétlenül. Bevágtattak kocsikkal, motorokkal, és gyalogosan a négylábú intelligenciával kisegítve és megkezdődött a véget nem érő igazoltatás.

– Miért tartózkodunk itt?– ez volt a leggyakoribb kérdés, természetesen jogszerűen, demokratikusan feltéve.

– Jó levegő van, szépek a lányok, erre jártunk, csak, mert ... – szólt a válasz, szintén a lehető legdemokratikusabban.

–Úgy nézett ki, ez kielégítő.

Hírek:

Sok vidéki gárdistát feltartóztattak, elindulni sem engedtek, sokukat útközben állították és fenyegették meg, természetesen demokratikusan, jogszerűen. Akik mégis elértek ide a környező utcákban tereken bujkálnak, csak a gyülekező parancsra várnak.

Harmadmagammal sétálok a téren, várunk, feszültség van a levegőben. Egyre több a rendőr. A Gödör nevű szórakozóhely kong az ürességtől és az unalomtól. Egy fekete srácot (remélem helyesen, demokratikusan írtam) éppen most ül körül három skinhead (bőrfejű). Összenézünk a társaimmal, ez most nem hiányzik nekünk. Odalépünk:

– Nincs balhé, rendben?!

Ránk néznek, fiatalok, nagyon.

– Olyan furcsán nézett ránk, válaszolt az egyik – csak meg akartuk kérdezni, hogy miért.

– Jó. Látjátok, hogy mi van itt, ugye. Na akkor erről ennyit.

Két asztallal arrébb leültünk. A fiúk vonakodva bár, de továbbállnak a fekete srác pedig minket kezd furcsán nézni. Ez a szokása hosszú távon nem biztos hogy hasznos lesz. A szomszéd asztalnál idős hölgy, kutyával. Kérdez.

– Valami rendezvény lesz, hogy itt ez a sok ember ünneplőben?

Komolyan válaszolok:

– A magyar demokráciát ünnepeljük hamarosan, azért van itt a sok ember ünneplőben, a rendőrök pedig vigyáznak rájuk.

Rám néz, lassan elkomorul, föláll, valamire rájöhetett.

– Akkor én megyek haza, két unokám van. Elsiet.

Gondolkodom, társamra nézek, két hete született a második gyermeke, nekem szintén van kettő és ezzel még sokan így vagyunk, akik ma ide jöttek. A hölgy pedig közel a hatvanhoz hazasiet, nyilván sok a veszteni valója. Lehet hogy tévedtünk? Azt hisszük, hogy Kossuth, Petőfi népe áll mögöttünk, de hátranézve csak Kádár csendes, otthonülő népét látjuk. Nem, ez nem lehet!

Magyar Gárda mögöttem sorakozó! – hallatszik egy kiáltás.

Felugrunk. Délután öt óra van. Parancs az parancs. Itt már nem gondolkozom azon, hogy nekem is van két gyermekem, esetleg haza is mehetnék. Hiszen sejtettem, hogy mi lesz, mi lehet, de akkor minek jöttem el. Ez nem bátorság, ez valami megfogalmazhatatlan, amiben benne van a dac, a fájdalom, a felháborodás, a féltés és a félelem is. Tehát sorakozó.

Felálltunk. Civilek is vannak.

Alakzat. Körbevesznek a civilek. Védenek.

Nem vagyunk sokan.

Parancs: Lányok, asszonyok, kadétok ki. Később visszaszivárognak.

Lányok, asszonyok középre, nagydarab férfiak a szélekre. A főkapitány úr szól, ismerteti a helyzetet. A mellény viselése garázdaságnak számít! Szégyelljük? Rosszul hallok? Nem!

Mellényt föl!

Sapkát is, kendőt is, mindent.

Jó a hangulat, egymás öltözetét igazítjuk. Valaki jövőbe lát.

– Mi a fenének divatoztok, úgy is letépik rólunk hamarosan.

Senki se figyel rá. Felszólítanak. Lényege: húzzunk innen (lehetőleg az Astoria felé) mer’ jogellenesen vagyunk itt.

Az más, akkor maradunk.

A rendőrök nem bátorítanak, körénk özönlenek. Körbevesznek. Sokan.

Ha így állunk, akkor le is ülhetünk, meg különben is parancsot kaptunk.

Lényege: A gárdista nem anyáz, nem sünöz, nem kritizál, leül, és várja a további parancsot.

Tehát leülünk, egyenesen bele a zöld fűbe. Lehet, hogy itt szúrtuk el? Civilek körénk és közénk.

Közben folyamatosan felszólítanak a távozásra, de érezhető a rendőrség tehetetlensége, tétovázása. Nem erre számítottak. Gondolom, azt hitték, hogy nekik rontunk és akkor öt perc alatt szétvernek, szétütnek. Úgy egy fél óráig semmi nem történik, a tömeg folyamatosan szidja a rendőröket, akik tétován, várakozva állnak. Hat óra elmúlt mire a rendőrök mozgásba lendülnek, próbálják a civileket kiszorítani a Magyar Gárda mellől. Kudarc. Ők se hagyják magukat, visszaszorítják a rendőröket, a „frontvonal” hullámzik, egyre többen ülnek le. Valaki megjegyzi: ebből gáz lesz. Nagy gáz. Készítgetik is a gázálarcokat szorgalmasan, már akinek van. Nekem nincs. Majd beszerzek egyet. Nekem fekete szemüvegem van ami beleigazodik szinte légmentesen a szemgödrömbe, és a kendő pedig védi az orromat, a sapka pedig nem engedi be felülről a gázt. A rendőrök fogást keresnek, megkezdődnek az igazoltatások. Ügyes trükk, mert az igazolvány előszedéséhez sokaknak fel kell állnia. Ezeket két oldalról közrefogják és már viszik is. A tömeg ordít. Már nem áll fel senki. A rendőrök vérszemet kapnak. A szélekről próbálják elrángatni gárdistákat. Nem megy. Összekapaszkodunk. Most jön a gáz. Közvetlen közelről, akár fél méterről is szembe, ahogy jólesik. Négyen-öten fognak meg egy gárdistát a rendőrök, ugyanennyien tartják a másik oldalon is. Tragikomikus. Van akit sikerül kirántani, van akit nem. Őket taps, és hangos éltetés biztatja. Akiket kirántanak, azokat a földön vonszolják, hárman ülnek a hátára, kettő bilincseli, kötözi, időnként ütlegeli. Gyalázat! Közben a rendőrök visszahúzódnak, kifújják magukat. Hiába nekik sem könnyű a felszerelés, no meg a nap is elég melegen süt. Újabb roham, most hátulról. A felállás ugyanaz, öt rendőr próbál kihúzni egy gárdistát, de most csak három rángatja, egy gázzal áraszt el mindenkit, aki ott ül, egy pedig a tonfát kalapács üzemmódban használva üt-vág, lehetőleg a végtagok érzékeny pontjára, de időnként a fejre is jut belőle. Később is csak ez a munkabeosztás marad náluk. Így mennek a dolgok szép lassan. Nemcsak szerintem, de a vezénylő parancsnokok szerint is. Ezért a rendőrök gyorsítanak, szakaszok rohannak le oldalakat, csoportokat próbálnak leválasztani a szélekről. Kevés sikerrel, mert jól tartjuk magunkat.

A frontvonal forr és hullámzik, elől már csak a gázálarcos, rohamsisakos, jól felkészült gárdisták és civilek tartják magukat. Ezeket csak egyenként és nagy fáradtsággal lehet levadászni. Megy az idő. hét órára jár. Kiss Robit és a vezetőket már elvitték. Hátul felmorajlik a tömeg, azt hittem megint hátulról támadnak, de „csak” Vona Gábor jött. A legtermészetesebb módon kezet fogott mindenkivel, és leült közénk. Beszélgetünk.

Ha lassan is, de fogyunk. Nemsokára engem is elérnek. Készülődöm. Telefon:

– Szia, husi, ma lehet, hogy nem alszom otthon.

– Nem tudsz eljönni onnan?

– Viccelsz? Na, majd sietek, csók.

A szzemüveget, sapkát, elraktam csak a kendő van rajtam. Én vagyok a legszélén, utánam Gábor és a többiek. Jönnek. A lábam után kapkodnak, nem könnyítem meg nekik, Gábor is tart, meg még valaki. Hiába. Hárman rántanak ki, húznak vagy 6-7 métert. Hasra tekernek, hátrakötöznek. Eredeti kábel- vagyis gyorskötözővel. Talpra rángatnak. Érdeklődnek. Személyi, lakcímkártya. Nyúlnék érte, nem megy. A zsebemben kotorásznak, kiveszik. Szorít a kötöző. Hátranézek. Azért még vagyunk jó páran, szerintem kilencig kitartunk. Elvezetnek. A tömeg élteti és biztatja a gárdistákat, szidja a rendőröket. Beállok a sorba, előttem viharvert gárdisták, – kit hogyan tudtak kiszedni – de én se nagyon lógok ki közülük. Utánam hozzák Gábort. Őt máshova viszik. Előttem egy dobozos IFA rabszállító. Könnyező szemű, vörös arcokat látok, Gondolom nem a sírástól. Robi már az IFÁ-n, Neo hárommal előttem. Ömlik a könny a szeméből, de mosolyog. Egyszóval nagyon szarul nézünk ki, de lelkesek vagyunk.

Ezután jön teljes zűrzavar. Amit most leírok, az a magyar rendőrség közelről. Szavaimat mindenki előtt vállalom, bár akik ott voltak szerintem csak megerősíthetnek benne.

Tehát:

Elvileg ketten állítottak elő. Nagy nehezen összeszedték a papírjaimat. Utána nekitámasztottak a kocsinak, szakszerű motozás tokától-bokáig. Valami jegyzőkönyvet kell írni az előállításról. Kis papír. Igen ám, de nincs nekik. Nem baj majd szereznek. Az egyik vigyáz rám, a másik el. Öt perc, jön vissza kezében a kis papír. Bejelenti, hogy el kell mennie, mire a másik pánikba esik. Most akkor egyedül vigyáz rám? Úgy tűnik igen. A reménytelenség szobra, morcosan, szomorúan kezdi kitölteni a papírt. Személyi adatok, stb. Megtudom, mi az előállítás oka. Először is nem engedelmeskedtem a rendőri felszólításnak, másodszor csoportosan garázdálkodtam. Úgy döntöttem nem nyitok vitát. Legalábbis itt nem. Lassan haladunk, fél órája vagyok nekitámasztva a kocsinak. Közben már két sorstársam benne is ül. Én még nem. Valakinek alá kell írni a papírt, valami parancsnoknak. Igen ám, de nem tudja ki az, és hol van. Próbálkozik kérdezősködni az előttünk elsiető társaitól, de azok sem tudnak semmit. Mindenki a saját bajával van elfoglalva. Tehetetlenül, kérdőn rám néz.

– Figyelj haver, esküszöm én sem tudom.

El kell mennie, de nem hagyhat ott, a sofőr a büntetés-végrehajtótól, ő nem vállal, világos, nem ez a dolga. Kétségbeesve kérlel, ugye nem megyek el, nem szököm meg? Biztosítom róla, hogy nincs szándékomban. Ő el. A bv-s sráccal beszélgetünk. Mondja, ha nem lenne állományban, itt lenne velünk. Köszi, ez sokat jelent. És azt tudom-e, hogy a rendőri állományban is sokan szimpatizálnak velünk? Hát ez valahogy eddig nem tűnt föl. De azért ez is jólesik. Közben visszaérkezett előállítóm és azt hittem, hogy beülhetek az autóba. Nagyon szorít a kötöző. Szóvá teszem. Várjak türelemmel. Tehetek mást? A vita azon folyik, hogy ki legyen a kísérő. Ketten lehetnek a hat rabra. Nem népszerű a dolog, mert senki nem akarja vállalni. Végre beülhetek. Nagyjából egy órája álltam már ott. Az autó két-, háromszemélyes rácsos ajtajú fülkére volt osztva, benne két pad, és előttük két támlás ülés a kísérők részére. A rácsos ajtók plexivel borítva és a szabályzatnak megfelelően ránk zárva. Bent 45 fok, levegő semmi. Az első hármas fülke megtelt és fogyott a levegő. Szóltak miatta. Volt fönt a tetőn egy ventilátor a raboknak és kint egy, a kísérő rendőröknek. A sofőr beindította. Nem volt szerencsénk. A kinti, a rendőröké működött, a miénk nem. De hát ez már csak így van. A gépkocsivezető megígérte, hogy öt perc alatt ott van a Gyorskocsiban. Rendben, csak induljunk már. Még ketten jönnek. Indulhatunk. Tartja a szavát, iszonyú szirénával, száznegyvennel tolja az autót. Mi mint a krumplis zsákok dőlünk minden irányba, hátra kötözött, bilincselt kézzel nehéz kapaszkodni. Egyébként a szerencsés kisebbség, bilincset kapott, a többség gyorskötözőt. Mindkettőt – különböző okokból – nehéz volt eltávolítani, de erről később.

Gyorskocsi utca. Nagyon meleg van a kocsiban, és izzadunk, mint a lovak. De végre itt vagyunk és kiszállhatunk. Nem. Csak szép sorjában, egyenként öt-tíz perces várakozásokkal. Ötödik voltam. A kezem már zsibbad és fáj. Szólok. Majd bent eldöntik, de addig se rángassam, mert annál rosszabb. Köszi. Végül is, mit érzékenykedem?! Bejutunk. Nagy az élet. Mindenfelé előállítottak, gárdisták, civilek, egyéb. Hova is kell menni? Először az udvarra. Öt perces kóválygás után kitalálunk. Ott átadnak egy másik rendőrnek. Az udvaron idill. Ötven-hatvan gárdista, tíz-tizenöt rendőr. Békésen, majdhogynem barátian beszélgetnek egymással. Mármint gárdista a rendőrrel és viszont. Ha nem lennénk megbilincselve, teljesen félreérthető lenne. Itt kezdtem el érezni, hogy nem vagyunk bűnözők, nem is úgy bánnak velünk. Beállunk a sor végére, a főkapitány úr közvetlen előttem, összebilincselve egy másik gárdistával. Elfogytak a bilincsek és kettőt bilincseltek egybe. Itt már többen megjegyezték, hogy esetleg le lehetne venni a bilincseket és a gyorskötözőket is. Változott a hozzáállás, mert néhányan elmentek bilincskulcsot és valami szerszámot keresni a gyorskötözőhöz. Megdöbbentő, de a dolog úgy nézhet ki, hogy minden második rendőrnek van bilincse (viszont mindegyiknél van gyorskötöző), és minden tizediknek van bilincskulcsa, viszont senkinek sincs csípőfogója, vagy kése. Én már nem érzem a kezem, furcsa már nem is fáj. Az őrzőm megnézi.

– Hűha, kékül az ujja, mondja.

– Biztos baj van a keringésemmel, nincs valami szoros a csuklóm körül?

Elnyertem a jóindulatát, elővesz egy körömvágót, sajnos nem viszit. Mondom neki, lője szét nyugodtan, nem bánom. Nem díjazza, de elmegy és szerez egy kiskést. Nyiszálja. Nehezen de enged. Jó anyag. Tényleg kékül, majdnem két órát volt rajta. Egyelőre nem is érzem. Megnyugtat, később fájni fog. Orvosi vizsgálatra várunk. Este kilenc óra van. Vizet kapunk. Együtt iszunk a rendőrökkel, akik készségesen kiszolgálnak. A hangulat jó, majdnem baráti. Nagyon lassan halad a sor. Valamiért úgy fél tizenegy körül kiemelnek a sorból, és kísérőmmel együtt előrevisznek az orvoshoz. Nem értem miért ez a kivételezés. Biztos protekcióm van. Társaim ugratnak. Az orvosi várószoba előtt politikai oktatás, és tájékoztató, mint régen a seregben. Tíz-tizenkét előállított civil, gárdista, és pár rendőr között zajlik a vita. Természetesen, csendes, baráti hangnemben. Ők magyarázkodnak, mi meg magyarázunk. Valamit, valakik nagyon félreérthettek, valakiket valakik nagyon félrevezettek. A rendőrök úgy gondolják, hogy mi, mi pedig természetesen az ellenkezőjét gondoljuk. Mindenesetre ez meglepő, mármint ez a nyílt beszélgetés jogokról, törvényekről, emberségről és kötelességekről. Egy hölgy és két férfi lép közénk. A hölgy rendőr a két férfi az ombudsman megbízottjai. Megkérdezik van-e panaszunk, mert eddig minden rendben volt. Soroltuk. Bólogattak, csodálkoztak. Mellesleg szemben velük minden második ember gyorskötözővel volt megkötözve. Nem vették észre. De mi szóltunk. Ismét bólogattak és elmentek. Az orvosi szoba előtt dühös közegek. Nem ránk voltak dühösek. Az orvosra. Van, aki már fél órája bent van, tizenegy elmúlt és lent még ácsorognak még vagy hatvanan. Fél óra múlva én is bejutok. Életem legalaposabb kikérdezéses és szemrevételező orvosi vizsgálatán vettem részt. Komplett anamnézis, születésemtől, addig a pillanatig, hozzávetőleg húsz perc alatt. Szerintem értelmetlen és drága. Ugyanis az orvostól meg kell rendelni a vizsgálatot, az előállító közeg parancsnokának. Szerintem ez nagyon sok pénz. Nem érünk ennyit. Újra ki az udvarra. Irány a fogda. Nagy vaskapu előtt állunk. Túloldalán az utca, és az utcán sok ember. Énekelnek, bátorítanak, lehetnek vagy százan. Találékonyak. A kapu alatt nagyjából négy centi hely van. Hasra fekszenek és a fényképezőgépet bedugják a nyíláson, úgy készítik a képeket. Sokat nem láthatnak, legfeljebb bakancsokat. Kicsit dörömbölnek is, és szabadságot követelnek a gárdistáknak. Az egyik rendőr megunja és erős zseblámpával belevilágít a lencsébe. Izgalmas társasjáték veszi kezdetét. Egyszerre többen próbálnak fényképezni és a rendőrnek nagyon résen kell lennie, hogy mindegyiknek bevilágítson a lencséjébe. Úgy fél egy felé zörög a rács. Végre. Emelet. Kisasztal, akták, papírok, telefon. Mögötte két arc. Tele humorral. Telefon csöng. Fölveszik.

–Halló, Fortress, első emelet!

Elmosolyodom. Észreveszik. Ők is nevetnek. Na, ha ilyen jókedvűek vagyunk, akkor adategyeztetés, hogy valóban az vagyok-e, aki vagyok. Igen, tévedés kizárva! Fogdaelhelyezés. Kérdés. Milyen apartmant szeretnék. Válasz. Nemdohányzó, egyágyas, tengerre néző. Összenéznek, ez a mi emberünk. Megnyitják nekem az első nemdohányzó fogdát. Hiába ez már EU-s börtön. Ellátmány. Zöldborsókonzerv, székelykáposzta, májkrém. Válasszak. Nem választok, szeretném megérni a reggelt. Ebben egyetértünk. Irány a vetkőztető. Na, nem szó szerint. Csupán személyes holmik, cipőfűző, nadrágszíj, egyéb leadása, megőrzése. Egy könyv mindig van nálam, az maradhat? Laponként átnézik, most már igen. Akkor megyünk a dutyiba, de előtte pisilni kell. Megoldjuk. Fogda. Szűk, sivár, megszokhatatlan. Asztal, ágy, szék. Nem bonyolult. A villanyt nem lehet leoltani. Kár. Olvasok. Megpróbálok elaludni. Egyik sem megy. Éjjel két óra. Zörög a zár, ajtó nyílik. Adjon az Isten! Szebb jövőt, bajtársam. Honnan? Borsodból. Kemény hely? Az! Miért? Tudod te azt. Tudom. Beszélgetünk. Még két bajtársam. Zala, Pest megye. Beszélgetünk. Kártyázhatnánk is, vagy sakkozhatnánk, de egyik sincs. Van viszont nemzettudat, hazaszeretet, felelősség, aggodalom, fájdalom és humor. Szerencsére. Hajnali fél négy. Egyeseknek lejárt a nyolc óra. Ennyi ideig tarthatnak fogva. Plusz négy még órát. Négy óra. Nyílik az ajtó. Fogdakiürítés. Állítólag felsőbb utasításra. Se jegyzőkönyv, se kihallgatás, se semmi. Na, hát ezért megérte! Már csak tizenketten vagyunk. Megőrzött holmik vissza. Gyors öltözés. Ablak nyitva, utcáról tapsvihar, éljenzés. Ostrom? Nem. Önök hősök, és kint hősöknek járó fogadtatás várja önöket. Ez egy nem hivatalos válasz volt, hivatalos személytől, hivatalos helyen. Emeletre föl. Névsorolvasás, kilencen a szabadítóba. Jó, majd a második körben leszek. Gondoltam én. Eltelik egy óra, négyen várakozunk a szabadító előtt. A negyedik civil, a személyi igazolványát hazavitte az előállító közege. Nem messze, csak ide, Érdre. Már 3 órája várakozik. Ideges. Én is. Az utcán taps, éljenzés. Szólok, a felelős embernek, hogy itt vagyunk. Csodálkozik. Megkérdi a nevünket. Rohangálás. Nincsenek meg a papírjaink. Megkapjuk a plusz 4 órát. Fél hat. Megjött a személyi. Öröm. Mi hárman maradunk. Még egyszer szólunk. Tíz perc múlva egyenként a szabadítóba. Én vagyok az utolsó. Kedves, álmos hölgy tölti a lapokat. Aláírom több példányban. Egy az előállításomról, egy igazolás, (az asszonynak, ha kérdezősködik, hogy hol voltam egész éjszaka) arról, hogy 19.22-től, 05.45-ig voltam a Gyorskocsiban, egy pedig hogy meghosszabbították a fogva tartásomat 4 órával. Reggel hat óra előtt öt perccel szabadulok, utolsó gárdistaként, és előállítottként. Már nincs itt senki. Elmentek. Baktatok az üres utcán a Batthyány tér felé. Nem gondolkodom, fáradt vagyok, huszonnégy órája vagyok ébren. Nem baj.

A MAGYAR GÁRDA KIÁLLT ÉS SZENVEDETT MAGYARSÁGÁÉRT, A HAZÁÉRT, MAGÁÉRT, JOGOKÉRT, ÉS ÉRTED, TE KIRABOLT, TÖNKRETETT, SZOLGALELKŰ, KÖZÖMBÖS NEMZETEM.

ÉRTED! ÉRTED?

Ezt senki nem tagadhatja.

„Magyar vagyok. S arcom most szégyenben ég (...)

De semmi kincsért s hírért a világon

el nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!”

Petőfi Sándor

Hódos László

gárdista

Budapest